Megemlékezés Pap Béláról

2023. november 5-én istentisztelet keretén belül emlékeztünk meg Pap Béláról egyházközségünk mártírsorsú lelkipásztoráról és a református egyház történetéről az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a megtorlások idején.

A megemlékező beszédet Márczy Gábor Zoltán tartotta.

A templomban található emléktáblára a koszorút Vass Lászlóné gyülekezetünk presbitere helyezte el.

Az alábbiakban olvasható az ünnepi beszéd.

Áldás, békesség!

Tisztelt emlékező gyülekezet!

Szokatlan időpontban emlékezünk meg az 1956-os forradalomról és Pap Béláról. Ennek oka az idei évben a presbiterválasztással kapcsolatos teendőink. Így viszont lehetőség nyílik arra, hogy ne csak a forradalomról és annak a sikereiről emlékezhessünk meg, hanem a november 4-ével kezdődő időszakban arról a társadalmi ellenállásról, amely kommunista hatalommal szemben bontakozott ki, amelynek református lelkipásztorok, presbiterek, egyháztagok is szerves részesei, szervezői voltak. Emlékezhessünk erről az ellenállásról, amit a kommunista hatalom csak erőszakkal, egy idegen, megszálló hatalom katonai erejét is felhasználva tudott elnyomni, megfojtani.

Hazánk 1945-től szovjet megszállás alatt állt. Egy rövid ideig élhetett a remény egy szabadabb, demokratikusabb jövő iránt, ám hamar jött a kijózanodás. A hatalomra törő és hatalomra jutott kommunisták minden eszközt felhasználtak az ellenfeleik ellehetetlenítésére, megsemmisítésére. Az ellenfeleik közé tartoztak a keresztyén felekezetek is. A földosztással megkezdődött az anyagi tönkretétele az egyházaknak, majd az iskolák államosítása a jövő birtokba vételét jelentette a kommunista államhatalomnak. Számosan voltak, akik próbálták ezt a folyamatot lassítani, megakadályozni, ezek közül az egyik Pap Béla, az egykori váci református lelkipásztor volt.

Ekkor már Karcagon szolgált. Egyik 1945-ben írt levelében így fogalmazott: „A megfélemlítésnek és a lelki terrornak olyan sötétségével állunk szemben, amelynek a református egyházba és annak intézményeibe való betörését meg kell akadályoznunk még akkor is, ha ezért bármelyikünknek is börtön, vagy egyéb kellemetlenség fog osztályrészül jutni.” Lelkipásztorként kiállt a kuláknak nyilvánított parasztok mellett, szót emelt az iskolák államosítása ellen, a Református Zsinat tagjaként határozottan szembefordult a kommunista hatalmat kiszolgáló egyházi vezetőkkel. Így nem kerülhette el, hogy a politikai rendőrség ne figyeltesse, majd 1951-ben az ÁVH elhurcolta, és koncepciós perben 1952-ben elítélték. Négy és félévi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A büntetését a váci fegyházban töltötte le. 1956 májusában engedték ki a börtönből több, mint fél évvel azután, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője kijelentette, hogy amnesztiával szabadult.

Akkor szabadult, amikor a diktatúra megroppanni látszott. 1956 nyara és ősze a kommunista hatalom elbizonytalanodásának az időszaka. A szovjetek által kikényszerített desztalinizációs folyamat mind Lengyelországban, mind hazánkban a politikai vezetés válságát elmélyítette. Egyre többen adtak hangot az elégedetlenségüknek, fogalmazták meg igényüket a változásra politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekben. 1956 nyarán Galyatetőn tartotta meg az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága a soros ülését, ahol megjelent Ravasz László is, aki a memorandumában így fogalmazott: „A kommunizmus arra rájött, hogy az egyházat üldözéssel csak megerősítheti. De úgy vélte, hogy támogatással belülről meg tudja gyengíteni, ha az egyház vezetőségére befolyást tud szerezni. A módszer tehát ez volt: meggyengíteni az egyházat az egyház által úgy, hogy szembeállítja Krisztus népét vezetőivel”

A forradalom és szabadságharc idején nem az egyházaké volt a fő szerep, de nem is vonultak félre. Ott voltak a különböző karitatív tevékenységek szervezésénél, de a forradalom napjai során létrejövő különböző forradalmi bizottságokban, nemzeti tanácsokban, munkástanácsokban találunk bőségesen reformátusokat, presbitereket, akik közösségük elismert tagjai voltak, s mint ilyenek kerültek a forradalom alatt létrehozott ideiglenes helyi vezető testületekbe. A forradalom résztvevői számára igazodási pontot jelentett az is, hogy az egyházak erkölcsileg hiteles vezetői mit nyilatkoztak, hogyan foglaltak állást az egyes kérdésekben. A forradalom lehetőséget teremtett az egyházak számára az autonómiájuk, önigazgatásuk helyreállítására is. A református egyházban ezeket a törekvéseket fogta össze a Református Megújulási Mozgalom, amelynek egyik vezetője Ravasz László püspök volt.

Ennek a mozgalomnak a tevékenysége november 4-e után, a szovjet csapatok második támadása után bontakozott ki. Hogyan volt ez lehetséges? Hiszen az elsöprő erejű szovjet támadás 7-10 nap alatt felszámolta a fegyveres ellenállás szinte teljes egészét. Ugyanakkor a Kádár-kormány, a szovjetek bábkormánya semmilyen legitimációval nem rendelkezett. A társadalom döntő többsége elutasította az együttműködést. A gyárakban általános sztrájk volt, a különböző helyi bizottságok kezében maradt az irányítás egy ideig még. A hatalom egyezkedni kényszerült ezekkel a szervezetekkel, amíg nem erősítette meg a helyzetét. A változás 1956 decemberében kezdődött. Az állampárt ekkortól ellenforradalomként viszonyult az október-novemberi eseményekhez, megkezdődtek a letartóztatások és a koncepciós bírósági tárgyalások. A következő hetekben, hónapokban egymást követték a forradalmi vezetők, legyenek azok országos vagy helyi elöljárók, elleni lépések, kibontakozott a leszámolás.

Ilyen közegben tudott működni a Megújulási Mozgalom a református egyházban. Ennek a mozgalomnak a vezetői között ott volt Pap Béla is. Részt vett a mozgalom rádióban felolvasott nyilatkozatának az összeállításában. Ravasz László 1956. november 13-i körlevelében foglalta össze a célkitűzéseket: tiszta igehirdetést, a zsinat-presbiteri-elv maradéktalan érvényesülését, az egyház belső autonómiájának helyreállítását fogalmazta meg többek között. Ez a körlevél nagy nehézségek árán a legeldugottabb egyházközségekbe is eljutott, és számos válaszlevél született a gyülekezetektől, melyekben támogatásukról biztosították a Megújulási Mozgalom vezetőit és törekvéseiket. A forradalom alatt több, mint 30 a kommunista állammal együttműködő egyházi vezető mondott le, illetve távolították el azokat, akik önként nem akartak lemondani. Pap Béla a Mozgalom szűk körű értekezletén fegyelmi eljárás lefolytatását ajánlotta a le nem mondott tisztségviselőkkel szemben.

A kommunista államhatalommal együttműködő egyházi vezetés hasonlóan a Kádár-kormányhoz az első időkben nem lépett fel nyíltan a Megújulási Mozgalommal szemben. Ugyanakkor mindent megtettek a működésük akadályozására. 1957 január végétől azonban a helyzet megváltozott. Megkezdődtek a mozgalomban részt vevőkkel szembeni retorziók. Ravasz Lászlót ismét visszavonulásra kényszerítették, illetve számos lelkipásztort helyeztek el a gyülekezetétől, vagy ítéltek rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre. A legáltalánosabb vád a Nemzeti Bizottságokban való részvétel, de börtönt ért a Megújulási Mozgalomban való részvétel is. A lelkészsorsok közül kettő mártírsorsot emelik ki.

Pap Béla élete is ekkor fordult tragikusra. Karcagi gyülekezetébe igét hirdetni soha nem térhetett vissza. Az államot képviselők meglehetős cinikus álláspontja szerint ez a lelkész hibájából történt. Hivatalosan soha nem fosztották meg szolgálati helyétől. Öccse vegyészeti laborjában volt segédmunkás. 1957. augusztus 10-én búcsúzott el testvérétől, és ment a Bakonyba kirándulni. Itt tűnt el örökre. Az eltűnésével foglalkozó ügyirat szerint vagy „öngyilkos lett”, vagy „disszidált”. A család bejelentésére nyomozás indult, és 1958-ban találtak emberi maradványokat az erdőben. Ezt tették le „bizonyítékul” Pap Béla felesége elé. A rendőrök szerint balesetet szenvedett túrázás közben és a testét vadállatok marcangolták szét. A hivatalos álláspontot soha nem fogadta el a család. Porva községe állította ki a halotti anyakönyvi kivonatot.

Hasonlóan tragikus sors várt a levéli lelkipásztorra, Gulyás Lajosra. A felvidéki származású lelkész a mosonmagyaróvári per vádlottja volt. Azzal vádolták hamisan, hogy a határőrtisztek meggyilkolására buzdította a tömegeket. A valóság az, hogy október 26-án ő mentette ki Máté Lajos államvédelmis tisztet a tömeg kezéből. Ennek során több ütést is elszenvedett a lelkipásztor, őt is ávósnak hitték, nem ismerték fel benne az egyházi embert. A kádári hatalom ezt a pert a „reakció” elleni küzdelmében is felhasználta. Ezért is mérte a legsúlyosabb büntetést a lelkipásztorra, mint a „klerikális reakció” képviselőjére. 1957. december 31-én akasztották fel Gulyás Lajost úgy, hogy a megelőző napon több református egyházi vezető vett át magas állami kitüntetéseket.

Miért léptek fel ilyen kíméletlenül az egyházakkal, a lelkipásztorokkal szemben? Erre a választ Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjének a szavai adják meg 1958-ból: „A szocialista építőmunka jelenlegi körülményei között az egyházak jelentik népi demokratikus rendszerünk legnagyobb legális ellenfelét.” Így egészen a rendszerváltozásig hol nyíltabban, hol titkoltabban kísérelte meg az államhatalom és a belső elhárítás a keresztyén felekezeteket ellehetetleníteni, hiteles vezetőiket megbélyegezni, félreállítani.

Köszönöm a figyelmet.

Felhasznált irodalom:

Csűrös András: Pap Béla élete (http://real.mtak.hu/163484/1/Eszemle2022-4-web-part-5.pdf)

Földváryné Kiss Réka: Reformátusok ’56-ban és a megtorlás idején, Confessio 2016/3. szám (https://confessio.reformatus.hu/v/1956-es-a-reformatus-egyhaz/)